Az alábbi írás első részében áttekintettük a pénzpiacok jelenlegi működését és problémáit. Ebben a cikkben pedig már nem kisebb feladatra vállalkozom, minthogy megpróbáljam felvázolni, hogyan teheti feleslegessé a blockchain technológia a ma létező tőzsdéket ezeknek a hibáknak a kiküszöbölésével.
“A tőzsdék halála II. – Hogyan váltja meg a pénzpiacokat a blockchain technológia” bővebben
Az alábbi írásban áttekintjük a pénzpiacok jelenlegi működését és problémáit, amikre majd egy második részben megpróbálok felvázolni lehetséges megoldásokat.
A cikk címe nem azt jelenti, hogy a tőzsdék, vagy más piacok, mint gazdasági szereplők váltak volna feleslegessé. A piacok szerepe megmarad, de működésük alapelvei elavulttá válnak az új technológiák megjelenésével. Erre a folyamatra próbálok felvázolni egy lehetséges szcenáriót.
A cikkben előkerülő technikai fogalmakat igyekszem érthetően elmagyarázni. Ahol ez az eredeti témához képest túl sok energiát igényelne, oda teszek legalább egy linket, ígérem.
“Mennyit fog érni a bitcoin 10 év múlva”
“Melyik ma még értéktelen cryptocurrency a jövő bitcoinja?”
“Mikor fog zuhanni a bitcoin (és fog?)”
Az utóbbi időszakban olyan sok, a fentiekhez hasonló kérdés öntötte el a Quorát, a hypenak köszönhetően olyan sok új crypto tárcát nyitnak, hogy hirtelen felindulásból megírom a témával kapcsolatos gondolataimat.
Úgy tűnik mindenki gazdag akar lenni, lehetőség szerint nem túl sok munkával.
Íme néhány alapszabály, amit követned kell, ha úgy szeretnél utazni (élni) mint én. Komolyan azért épp csak annyira szabad venni, mint amennyire én szoktam.
Alábbi írás nem feltétlenül összefüggő, de a valóságban mind megtörtént eseményekből táplálkozik.
Tehát, kezdjük is a legfontosabbal: A legfontosabb, hogy mindig legyél mindenben biztos. Biztos alatt nem azt értem, hogy jól átgondolsz valamit és emiatt magabiztosan állsz egy kérdéshez. Attól a pillanattól kezdve, hogy egy gondolat szikrája valahonnan előugrott az elmédben, még csak fel sem merülhet benned, hogy esetleg az a gondolat nem fedi a valóságot. De úgy igaziból. Át sem villanhat az agyadon a tévedés lehetősége. Ha emiatt soha semmit sem vizsgálasz felül és nem ellenőrzöl, akkor jó úton jársz.
Kettes pont: Egyszerűsítsd a valóságot! Ezen nincs mit magyarázni: a 80 euró az ugyanúgy 100, mint a 125 euró. A 14 km az 10. Az 50 perc az egy óra. Az éjjel 0:20 az éjfél. A kettes terminal az az egyes. Miután egyszerűsítettél a valóságon, legyél biztos benne és soha többé fel se merüljön benned, hogy nem úgy van.
Ne foglalkozz a járulékos dolgokkal, csak azért vannak, hogy nehezítsék az egyszerűsítést! Ha valahova időre mész, az odaút idejét felesleges beleszámolni az elindulás idejébe. Ha mégis beleszámolod, legalább egyszerűsítsd azt is!
Mindig tudd, hogy éppen hol vagy és milyen irányba tartasz éppen! Vagy ha nem tudod, akkor legyen legalább egy tipped, aztán legyél biztos abban. GPS-t csak akkor használj, ha végképp muszáj (amúgy is megeszi az agyadat)! Igen, lesz amikor eltévedsz és nem fogsz valahova odaérni. Ez van. Analóg arcnak jó lenni, mert hát utazáskor pont azoktól a dolgoktól szeretnénk (jó esetben) távol tartani magunkat, amiktől amúgy függünk a mindennapokban. Használj inkább papír térképet! Macerás meg minden, de ahhoz legalább képben kell lenned, honnan jöttél és merre tartasz. Ha nehezebb a feladat, jobban esik megoldani – az agyunk már csak ilyen. (Ha meg full hülye vagy hozzá, nem is baj ha nem találsz haza.) Dióhéjban összefoglalva nem a megérkezés számít, hanem az út. (Node nem vagyok én Coelho, hogy csak így dobáljam a közhelygránátot. Ettől viszont még minden közhely igaz, azért lett belőle közhely, ugye.)
Mondok inkább egy példát
Hányan utaznak el úgy Rómába, hogy előtte felkészülnek az utikönyvekből, hogy mit érdemes megnézni, mindent lefoglalnak előre, extrém esetben még ütemtervet is készítenek (tudom, hogy hihetetlen, de egyszer még ilyet is láttam egy ismerősömtől, khm…). Aztán mi történik? Megnézik a Colosseumot meg a Spanyol lépcsőt, esznek valami pasztát, aztán elmennek a Vatikánba, hátha kiszoszog a pápa az erkélyre a mamuszában a reggeli kávé/cigi kombóra (nem fog). Na és?! Ugyanezt megcsinálja több tízmillió konzervturista évente. Két év múlva az egész római vakáció emléke már csak egy szaros hűtőmágnes, meg egy facebook profilkép lesz, amit azóta elfelejtettél lecserélni.
Viszont: Ha úgy nézed meg Rómát (vagy a tetszőleges várost), hogy rossz időpontra foglalsz szállást (mégdurvább: rossz városba – mondanám, hogy a legdurvább verzió a rossz időpontban rossz városba, de ha jobban belegondolsz, ez már semmivel sem rosszabb, mintha csak az egyiket rontanád el, úgyhogy erre nem jár csoki), elrontod az autóbérlést, aztán a bérelt autót elszállítják, mert tilosban parkoltál, nincs nálad készpénz, lemerült a telefonod, stb… Aztán, amikor igazi hős módjára az összes saját magad által okozott probléma mindegyikét megoldod, aztán hazaérsz egy majdnem lekésett géppel, mert még ráadásként sikerült a másik terminálhoz is kimenned (néha magamat is meglepem, már annyira durván nyomom, de ezt két év alatt kétszer sikerült összehoznom – ugyanazon a repéteren), na az.. Az egy történet. Egy olyan történet aminek minden egyes kis epizódja saját életet él, és amiknek a megoldására mind emlékezni fogsz. Akkor is ha nem vettél hűtőmágnest a majdnem lekésett gép miatt. (Amúgy vegyél hűtőmágnest! Én mindig elmosolyodok, amikor rájuk nézek.)
Amikor ezeket a történeteket meséled, majd mindig azt fogod tapasztalni, hogy mulatság tárgya vagy, mint aki elrontja a dolgokat, pedig minden tök egyszerű ugye. Fent van a neten. Benne van az utikönyvekben. Ott a Google Maps, stb. De minden ilyen alkalommal magabiztos mosollyal konstatálhatod, hogy a hallgatóságod valószínűleg képtelen leszűrni ezeknek az apró problémamogáldásokból eredő élményeknek a kvintesszenciájáját.
Van pár dolog amivel ugyanakkor számolnod kell, ha megfogtak a fenti gondolatok:
Így utazni drága. Azt hiszem ezt nem kell elmagyarázni. Nem felkészülni a várható helyzetekre általában sokba kerül. Ha többször kell szállást foglalni ugyanarra az éjszakára, az is többe kerül pont egy szállássdíjjal, mint normál körülmények között. A büntetések se olcsók, főleg külföldön. Mondjuk van az a fajta, amit csak hónapokkal később kapsz meg, mert az olasz rendőrök nincsenek a helyzet magaslatán, ha egy bérautóra kirótt gyorshajtást kell beszedni, de azért előbb-utóbb még ők is meg fognak találni. De ilyenkor fogd fel úgy, mintha még mindig folytatódna az a nyaralás, amiről már két hónapja hazajöttél. Nem sokkal jobb így nézni a dolgot? Naugye.
Nem mindenki élvezi. Vannak olyanok, akikkel ha együtt utazol, ők nem fogják tolerálni ezeket a dolgokat. Nem tudom miért. Nekik valószínűleg életük végéig be kell érniük a hagyományos vakációkkal. Megpróbálhatod megmenteni őket saját maguktól, de valószínűleg ellenségesen fogadnák a törekvéseid. Amit tehetsz, hogy egy-egy alkalommal vagy bevállalod a konzervtúrista vonalat, vagy inkább egyedül utazol.
Szóval képzeljünk el egy olyan országot, ahol nem egy állam van, hanem kettő. Mármint úgy értem, hogy van egy darab ország, amiben ugyanazon nemzet lakói élnek, de kormányból és úgy általában az állami intézményrendszerből kettő van. Két külön kormányzat, két adóhivatal, két egészségügy, két nyugdíjrendszer, két oktatási rendszer. A törvények is mások lennének, nem nagyon, de egy kicsit. Az egyik állam polgárai mondjuk ingyen járhatnak egyetemre, a másik államban meg mondjuk adómentességet kapnak az induló vállalkozások 3 évig. Az egyik államban van eutanázia, a másikban meg nincs. Szóval ilyesmi különbségek lennének, attól függően, hogy az adott állam adott kormánya milyen törvényeket hoz, de mindez földrajzilag ugyanabban az országban.
Namost, vannak ugye a helynek lakói, akik ugyanannak az országnak, de csak az egyik államnak polgárai. Rájuk nem vonatkoznak a másik állam törvényei, csak a sajátjuké. Szóval lehet, hogy Szabó 16%-os SZJA-t fizet, ingyen vesz igénybe az egészségügyet és 60 éves kora után öregségi nyugdíjat kap, ezzel szemben Szabóné 8%-os SZJA-t fizet, nem fizet nyugdíjjárulékot, így öregségi nyugdíja sem lesz, de fizet az orvosi ellátásért nem keveset egy magán biztosítónak. Nem kell fennakadni a fenti a példákon, demonstrációs célokat szolgálnak csupán. A lényeg, hogy kvázi két külön ország van, ugyanazon a földdarabon.
Természetesen lenne valamilyen közös dokumentum – az egyszerűség kedvéért hívjuk alkotmánynak – amiben le lennének fektetve azok az alapvető jogok, amiket egyik kormány sem változtatna meg. Ezen felül, a büntető és polgárjog közös lenne, de ezek csak technikai kérdések, egyelőre vonatkoztassunk el tőlük! Ugyanez igaz az infrastruktúrára, az államháztartás finanszírozására, a közös pénzre, stb.
3 évente szavazhatnának az egyes államok polgárai a saját kormányukról, valahogy úgy mint most (a két államban, nem egyszerre, hanem másfél éves eltolásban), valamint 5 évente mindenki dönthetne arról, hogy a két állam közül melyikhez szeretne tartozni. Furcsa egy világ lenne, igaz?
A kormányok versenyhelyzetbe kerülnének egymással, hiszen a hatékonyabban működő állam előbb utóbb jó eséllyel fel fogja szívni a másik oldal polgárait, akkor pedig hatalma mit sem ér. Ez hasonlít ugyan a többpártrendszer analógiájára, azzal a nagyon fontos különbséggel, hogy jelenleg a pártok (többnyire demagóg) ígéreteket versenyeztetnek a választások előtt (közben, és után is), itt azonban nem ígéreteket, hanem magukat a döntéseket helyezik mérlegre, amiknek eredménye ráadásul rögtön mérhető is lenne a másik rendszerhez képest. Ahol pedig versenyezni kell valakivel, ott többnyire kevésbé jelenik meg a pazarlás és korrupció, hiszen az versenyhátrányt jelent a másik fronton. Egy ilyen rendszer működtetése összességében költségesebb is, de talán jóval hatékonyabb lenne a forrás felhasználás a teljes rendszerre nézve.
Sőt, talán megszabadulnánk végre az “egy ország, két tábor” problémától, hiszen a jobboldalon is nyugodtan lehetne egy kormány, és a balosoknak (vagyis mostanában már mindenkit ide sorolnak, aki nem “nemzeti”) is meglehetne a saját rendszere. Aztán az egyik vagy jobban működne a másiknál, vagy nem, de mindenkinek lehetősége lenne a saját nézeteinek megfelelően kiválasztott, saját kormányát számonkérni, ahelyett, hogy a mindenkori ellenzék a mindenkori kormányra mutogat, hogy ő “jobban csinálná, mert…”, aztán meg mégsem.
És amúgy a modell miért ne működhetne 3, 4, vagy n párhuzamos kormánnyal? (Nyilván van egy ésszerű felső korlát lakosságszám, és egyéb paraméterek függvényében, de ez megint csak technikai probléma.)
A rendszer persze sokkal bonyolultabb lenne, mint a jelenlegi, és alapvetően hordoz magában problémákat, amik az emberi jellemből adódóan idegenkedést váltanak ki, de ezek mind olyan dolgok, amiket meg lehet szokni. (Pont a magyarok szerintem úgyis világelsők a dolgok megszokásában.) Szóval fura világ ez, érzésre mégis akár hatékonyabb is lehet a jelenleginél, és talán a klasszikus demokráciák tökéletlenségéből származó dilemmák közül is felold, vagy enyhít néhányat. Vagy ha nem, legalább gondolkoztam róla.