Az alábbi írás eredetileg a CapitalBlogon jelent meg 2021 júliusában.
A magyar lakosság megtakarításai 2021 márciusában az MNB adatai szerint közel 70 ezer milliárd forintra rúgnak. Ez várhatóan tovább növekszik a koronavírus válsággal kapcsolatos intézkedések okán, hiszen a megkeresett pénz egy részét egészen egyszerűen nem volt hol elkölteni.
De vajon mit kezd az átlag megtakarító a zsebében maradó pénzzel? Hogy néz ki a vagyon szerkezete itthon, és milyen tanulságokat vonhatunk le, ha nemzetközi összehasonlításban is megvizsgáljuk ugyanezt a kérdést? Milyen kulturális és történelmi okokra vezethető vissza az itthoni helyzet és egyáltalán milyen állapotban van ma Magyarországon a pénzügyi kultúra, és ennek milyen következményei vannak a társadalomra, amiben élünk? Cikkemben ezekre a kérdésekre keresek válaszokat, vagy legalábbis kapaszkodókat a megválaszolásukhoz.
Először is vizsgáljuk meg a lakossági megtakarítások szerkezetét. A megtakarítás az MNB által használt definíció szerint az a jövedelem, amit nem költünk el fogyasztási célra, így idővel halmozódik, akár befektethető.
Az ábráról azonnal szembeötlik a pénzpiaci jellegű instrumentumok jelentős túlsúlya. Az utóbbi évek egyértelmű slágertermékei a lakossági állampapírok voltak, de a kötvényeken túl is egészen elképesztő mennyiségű készpénzben ül a megtakarítással rendelkező magyar lakosság túlnyomó többsége. A bankbetét, mint megtakarítási forma magasabb kamatkörnyezetben (vagy legalábbis pozitív reálkamat esetén) még akár racionálisnak is lenne tekinthető, de a jelenleg az egész világban uralkodó hozamsivatag idején nagyon furcsa a jelenség.
Megtakarítási eszköztípus szempontjából alapvetően megkülönböztethetünk pénzügyi (kötvény, követelés, bankbetét, készpénz stb.), valamint reál (részvény, ingatlan, stb.) eszközöket. A kettő közötti igen jelentős különbség, hogy a pénzeszközök jóval érzékenyebbek a mindenkori monetáris környezetre. Általánosságban elmondható, hogy alacsony kamatkörnyezetben a pénzeszközök által biztosított hozam is alacsony lesz. A reáleszközök hozama ezzel szemben valamilyen reálgazdasági teljesítményhez kötött, például egy részvény esetében az azt kibocsátó cég által valamilyen formában teremtett értékhez.
A jelenlegi környezetben tehát a racionális viselkedés az lenne, hogy a megtakarított vagyontömeg jelentős része csatornázódik át valamilyen módon reáleszközökbe, leginkább célszerűen a részvénypiacba. Ez a trend a világban már hosszú évek óta – Kelet-Európát és még néhány régiót leszámítva – szinte mindenhol megfigyelhető. Az alábbi ábra a teljes uniós lakosság által közvetlenül tartott kötvényjellegű és részvény instrumentumok arányának változását mutatja 2008-tól 2019 végéig. A trend világos: a 2008-as válságot követő mennyiségi lazítások indukálta hozamesés óta kötvények tartásának egyre kevesebb értelme van, amire ráerősítenek az inflációs félelmek. A folyamatokra az EU-s lakosság reagál is a kötvényállomány leépítésével, és részvények felülsúlyozásával.
Magyarországon ehhez képest fordított a helyzet: a 2019-ben útjára indított „szuperállampapírnak” köszönhetően az utóbbi években brutálisan megugró kötvényarányt elnézve mintha szemben úsznánk a nemzetközi trenddel. Míg a bankbetétek arányát tekintve az átlagba tartozunk, Európában sehol máshol nincs ekkora kötvénytartási kedv: az EFAMA (European Fund and Asset Management Association) 2020-as felmérésének idején a hazai megtakarítók negyede tartott valamilyen kötvényt, az európai átlag ezzel szemben mindössze 2%. Ez értelemszerűen azzal magyarázható, hogy normál piaci körülmények között nem fordulhat elő olyan hozam-kockázat arány, amivel a magyar állam megkínálta a befektetőket a MÁP+ program keretében, de ennek árnyoldalairól később még lesz szó.
Egy másik felmérés, amit az OECD készített a nemzeti számlarendszerek alapján, más megközelítésből, de ugyanilyen következtetésre jutott: Ha konkrétan a részvénytartási kedvet vizsgáljuk a megtakarítások szerkezetében minden egyéb eszközzel szemben, akkor is toronymagasan vezet Magyarország a részvényt nem tartó országok listájában:
Nemzetközi összehasonlításban a magyar lakosság extrém alacsony részvényarány felett diszponál: Az Egyesült Államokban a lakossági megtakarítások körülbelül 40%-a van részvényben. Az ilyen szempontból konzervatívabb Európában az uniós átlag 25% körül mozog. Ehhez képest a magyar 3% gyakorlatilag egy nem létező hányad. De még rosszabb a helyzet, ha hozzávesszük, hogy ez a 3% is nevetségesen rosszul diverzifikált: egy 2019-es adatokat feldolgozó MNB tanulmány szerint a tartott részvények kb. kétharmada hazai cégek papírjait jelenti, és csak egyharmad körüli a külföldi részvények aránya.
Bizonyos nemzetközi elemzések ennél jóval nagyobb magyar részvényarányokat mutatnak. Az eltérés oka, hogy ezek a vagyoni szerkezetbe beleszámolják a privát cégekben lévő részesedéseket is (shares and other equity). Magyarországon jellemzően rengeteg egyéni, vagy családi cég működik, amik sok esetben teljes magánvagyonokat fednek le. Ezek, tulajdoni hányadként vagyont reprezentálnak ugyan, azonban mégsem beszélhetünk klasszikus értelemben vett megtakarításról ezekkel kapcsolatban.
Meg kell jegyeznünk, hogy a nyugati országokban tipikusan jóval nagyobb a közvetett részvény birtoklás különböző nyugdíj- és más befektetési portfóliókon keresztül. Ezeket az állam sok esetben ösztönzőkkel (pl. adókedvezmények) támogatja. Ilyen például Hollandia, ahol a közvetlen részvénytartás még a magyarnál is alacsonyabb 2% körüli érték, viszont ott a lakosság 70%-a takarít meg nyugdíjalapban, ami részvényt (is) tart. Hazánkban is léteznek ugyan hasonló, hosszú távú megtakarítást ösztönző konstrukciók, de széles körben ezek az eszközök sem elterjedtek, főleg a magánnyugdíjpénztári rendszer 2010-es beszántása óta. Ha csak a közvetlen részvénytartást vizsgáljuk, már nem ennyire durvák a különbségek, de azért még mindig a sor végén kullogunk az európai átlag (5%) körülbelül felével.
A hazai helyzet tehát rendkívül furcsa: adott egy, az elmúlt évek folyamatos monetáris lazításainak köszönhetően nulla közelébe kényszerített kamatkörnyezet, ami az olcsó hitelekkel és negatív reálkamattal a tőzsde felé kéne, hogy terelje a megtakarításokat. Ezzel szemben Magyarország a lovon fordítva ülve hátrafelé nyilaz a semmibe: mindenki tartja a folyamatosan olvadó készpénzt, vagy megveszi a MÁP+-t, aminek reálhozama az inflációs számok fényében már minden bizonnyal szintén negatív. (Ráadásul az átlag magyar, ha teheti, még a fedezett hitelfelvételt is kerüli, ami igazából a készpénz shortolása, tehát inflációs hedge – nyilván infláció alatti, fix kamaton.) Az amerikai részvénypiac eközben (és pont ezen folyamatok hatására) az utóbbi 10 évben évente átlagosan 13,6%-ot hozott (S&P 500), de hosszútávon is átlag 10-11%-ot (1926-2008), mégsem veszünk részvényeket, amikor meg igen, többnyire akkor is rosszul – gondolok itt az érthetetlenül koncentrált állományra.
De mi a baj a MÁP+-szal?
Ha pusztán megtakarítói oldalról, a hozam-kockázat arányt nézzük, akkor semmi, sőt a termék lényegében verhetetlen. Ez a szteroidokkal felpumpált kötvény gyakorlatilag kockázatmentesen nyújt olyan hozamot, amilyen tiszta piaci körülmények között nem létezik. Az állam gyakorlatilag a finanszírozás terhére prémiumot fizet azért cserébe, hogy az adósságát a lakossággal felvásároltatva kisebb legyen az államháztartás külföldtől és ezáltal a forintárfolyamtól való függése. A cél egyébként nem ördögtől való, de van két elsunnyogott, áttételesen káros hatása: a lakosság kockázatkerülő attitűdjére ráerősítve azt üzeni az állam, hogy ne vállalj felelősséget a befektetési döntéseidért, inkább bízd a pénzed ránk, majd mi garantálunk neked valamekkora hozamot, neked pedig továbbra sem kell értened a bonyolult pénzvilágot, ahol a gonosz cégek és spekulánsok mind azt lesik, hogyan verjenek át és szerezzék meg kemény munkával megkeresett forintjaidat.
Ezzel az átlag polgárnál nagyot megy a konstrukció, de valahol pont ez a mentalitás tartja az országot abban a pénzügyi mocsárban, amiből a rendszerváltás óta eltelt 30 évben már azért illett volna kimászni. Az államnak persze kényelmes pozíció a tőle való függés tovább erősítése, így a megoldásnak alulról kell jönnie. Hogy az öngondoskodás kultúrájának tudatos fékezése hosszútávon hogyan hat az ország vagyonosodására, azt mindenkinek a saját fantáziájára bízom.
A másik, ennél komolyabb probléma, hogy adott infláció mellett a MÁP+-nak egyszerűen nincs reálhozama, és ezt sokan nem ismerik fel, mert nem látnak túl azon a tényen, hogy nominálisan ez a hozam még mindig többszöröse a bankbetétének. Természetesen, ha valaki csak a pénze reálértékét szeretné kockázatvállalás nélkül megőrizni, nekik nincs ennél jobb termék. Ami pedig a nulla kockázat horizontján túl van, az a magyar megtakarítók többségének gyakorlatilag nem létezik.
Az új generáció
Honnan jön ez a mindennél erősebb kockázatkerülés? Mielőtt ebbe belevágunk, meg kell említenünk, hogy az utóbbi néhány év bikapiaca, valamint a pandémia kitörését követő pánikot lehűtő helikopterpénz egyre több, kockázatra és profitra éhes fiatalt hozott a parkettre. Ennek köszönhetően a retail tőzsdei forgalom, és ezzel együtt a lakossági megtakarítások aránya is pozitív irányban változtak az elmúlt rövid időszakban, ami még nem igazán látszik a hosszú távú statisztikákban. Ennek a jövőben lehetnek pozitív hatásai a lakossági részvényarányra, hiszen felnő egy új generáció, akik már teljesen más szemmel fognak nézni a tőzsdére, mint a szüleik. Hogy ez végül mennyire lesz tartós jelenség, azt most még nehéz lenne megmondani. Az én véleményem inkább az, hogy úgy, ahogy ezeket a kereskedőket a bull market és a könnyű pénz ígérete beszívta a parkettre, egy esetleges tartósabb medvepiac ugyanilyen hirtelenséggel fogja őket kitörölni a tőzsdei könyvekből.
Kulturális deficit, bizalomhiány
Vajon mitől Amerika a kapitalizmus bölcsője? A ma ismert Egyesült Államokat azok az európai telepesek hozták létre, akiknek megvolt a kellő bátorsága és kitartása, hogy az öreg kontinenst hátrahagyva hetekig tartó, életveszélyes hajóutat vállalva nekivágjanak az ismeretlennek. A társadalom kettévált otthon maradókra, és kockázatvállalókra. Feltehetjük, hogy utóbbiak megérkezvén az Újvilágba hasonló értékrendet és szemléletmódot adtak tovább a következő generációknak. Ennek fényében nem kell csodálkozni, hogy Amerikában megerősödött az a mindset, miszerint a kockázatvállalás kifizetődő. Kialakultak és ami még fontosabb, széles körben elterjedtek a vállalkozói mentalitás gyökerei, amelyek generációkkal később egymással versengő tőkések és cégek hadát eredményezték.
Ezzel szemben Magyarországon (és tágabb értelemben véve az egész régióban) az állandó felsőbb hatalomtól való függés csontosodott bele a generációkba. Felénk a kockázatvállaló attitűdöt általában büntette az éppen aktuális rezsim, a verseny helyett pedig a szervilizmus logikájával lehetett előrébb jutni. Többnyire nem az volt a fontos, hogy ki milyen minőségben dolgozik, ki tud olcsóbban nagyobb értéket előállítani. Itt az volt a fontos, hogy ki mennyire van jóban a kézzel, ami enni ad. Sok generáción keresztül ebben szocializálódtak felmenőink, ez volt a túlélés és boldogulás záloga, így a szülők ezt az értékrendet adták tovább.
Nem csoda tehát, hogy a biztonságra való törekvés a hozzánk hasonlóan szocializálódott társadalmakban felülírja a kockázatvállalással járó esetleges haszon csábítását. Ez tetten érhető éppúgy a mindennapokban, mint a pénzügyi döntések meghozatalakor.
A befektetési kultúra kialakulásához elengedhetetlen a mindenkire ugyanúgy érvényes játékszabályok és az azokba vetett bizalom. Európa ezen felén, nemhogy játékszabályok nem nagyon voltak, de tulajdonképpen befektethető vagyonok is csak azoknál, akik pozíciójukat kihasználva hozzáférhettek valamilyen, a többség számára elérhetetlen erőforráshoz. A rendszerváltás előtti időkben tehát a széles rétegek számára több okból is elérhetetlenek voltak a nyugati értelemben vett befektetési lehetőségek – és gondoljunk bele, ez gyakorlatilag a mi és szüleink generációja – így az ehhez szükséges „mindset” még gyerekcipőben jár.
Amit ma megeszek, az az enyém
A magyar lakosság kulturálisan beleillik abba a kelet-európai mintába, hogy a vagyont főleg fizikai eszközök reprezentálják. Ez a 20. század történelmén végignézve egyáltalán nem csoda. Egymást követő generációk kerültek olyan helyzetbe, hogy az éppen aktuálisan regnáló rezsim kifosztotta őket, így a társadalomban egyszerűen nem alakult ki a tulajdonjogokba vetett bizalom. Felmenőink számára az érték az lett, amit meg tudunk fogni, baj esetén magunkkal tudunk vinni. A megtakarítások is – már amennyiben keletkeztek – rendkívül ritkán álltak össze befektethető formába. Sokkal hamarabb lett belőlük egy kicsivel jobb életszínvonal, valamilyen használati tárgy, autó, vagy más eszköz, jobb esetben ingatlan.
A régióban szintén a nyugati átlagnál sokkal jellemzőbb a mindenáron saját lakás vásárlására való törekvés is. Ezt a gondolati sémát kaptuk szüleinktől és ezt látjuk magunk körül saját kortársainknál is. Ezek a hagyományok tiszteletére és csoporthoz tartozásra építő érzelmi sémák pedig képesek felülírni adott esetben a pénzügyi racionalitás logikáját is. A saját ingatlan jelképezi a földet, ami csak a miénk. Minden ismerősömnek saját lakása van, nekem is ez az életcélom. Ismerős? Az ingatlan egyébként a részvényhez hasonlóan reáleszköz, tehát jelen helyzetben (fix kamatozású hitelből) kiváló inflációs hedge, főleg, ha befektetésnek veszi valaki, így a kiadásából folyamatos (inflációt valamennyire követő) cash-flowra tesz szert.
Nem létező pénzügyi edukáció
A fent vázolt problémák és gondolati sémák mind a történelmünk logikus következményei. A mi felelősségünk abban áll, hogy ezeket megfelelő módon értékelve, a tanulságokat levonva tudjuk továbbadni a jövő generációnak.
Ma Magyarországon évente középiskolások ezrei kerülnek be a felnőtt életbe anélkül, hogy tudnák mi az a kötvény, hogy működik az adósság, mitől van infláció és mit vesz tulajdonképpen, aki részvényt vesz. Ennél is rosszabb, hogy sok szülőben élnek azok a negatív beidegződések, miszerint a tőzsde kaszinó, vagy a gazdagok játszótere, ahol a kisember csak veszíthet és mint ilyentől inkább meg kell védeni a gyerekeket. Pedig ez pont olyan, mint az oltásellenesség: az emberek attól félnek, amit nem értenek.
Vegyünk egy példát: Mindenki nyugodtan próbálja ki a saját környezetében, az alábbi két befektetési lehetőség közül ki melyiket választaná?
- Amelyik minden nap végén fizet 5 forintot
- Vagy azt, ami minden nap végén 30% eséllyel fizet 150 forintot, viszont 70% valószínűséggel elvesz tőlünk 50 forintot
A két termék közül itthon csak kevesen választják a másodikat, pedig a várható értékét tekintve kétszer jobban jár, aki abba fektet. Persze, a kockázat nem nulla. Fenti példában egyébként a várható értékek arányai kb. megfeleltethetőek a valóságnak: a második lehetőség nagyjából – eltekintve a hozamok valószínűségének szórásától – az amerikai részvénypiac, az első meg egy 5%-os kuponnal rendelkező kötvény.
Amikor a sarki zöldséges ad részvénytippeket
A helyzeten sokat tudnak rontani a minden bikapiac során tömegével megjelenő önjelölt tőzsdeguruk, részvénysámánok, vagy manapság influencerek. A Covid-19 során otthonukba kényszerült fiatalok is kitermelték a maguk megmondóembereit, akik jobb esetben a YouTube-on, vagy TikTokon, rosszabb esetben valamilyen fizetős szolgáltatás keretében ígérik a tuti tippeket. A műfaj igazi ragadozói nem ritkán látványosan megkomponált Instagram hirdetésben mutogatják a Lamborghinit valamilyen mediterrán villa előtt egy pár mondatosnál semmiképp nem hosszabb felhívással, hogy hogyan is lettek milliomosok napi két óra day tradinggel, és hogy természetesen ez bárkinek sikerülhet, aki beregisztrál egy 3 és fél órás kurzusra most 90% engedménnyel csak 50 dollárért.
Ez a friss trend kétféleképpen hathat: Van, akiben ellenszenvet vált ki és pszichésen még távolabb sodródik a valódi befektetések világától, illetve van, aki elkezd saját szakállára kereskedni és többnyire bukik. Nehéz lenne megmondani melyik a rosszabb.
Természetesen vannak valóban értékes munkát végző tartalomgyártók is, de a laikus nem feltétlenül fogja ezeket felismerni. Neki a tőzsde világa sokszor annyi, amit A Wall Street farkasában látott, és az ilyen, fentebb vázolt toxikus tartalmak csak olaj a tűzre. A szakmaiság ebben a szektorban rendkívül fontos, mégis boldog-boldogtalan adhat befektetési tanácsot, aki kiírja a videója alá, hogy az nem befektetési tanács.
Itthon az sem segít, hogy a különböző brókerbotrányoknak köszönhetően nem sokat tudott javulni a szektor amúgy sem túl acélos megítélése a laikus állampolgárok körében. Pedig a tőzsde mindenkié. Gondoljunk csak bele a fentiek fényében, mennyivel gazdagabb lenne a lakosság, ha az elmúlt 30 év megtakarításai nem bankbetétekben és nullás kötvényekben égnének, hanem évente 10%-kal gyarapodtak volna mondjuk egy indexkövető alapban. Konkrét vagyonokról mondtunk le pusztán tudatlanságból és/vagy a belénk ivódott kockázattól való extrém félelem okán. Pedig mindez csak beidegződések és ismerethiány, ami tanulással könnyen felülírható
A tőzsde persze nem szent grál és nem is szabad úgy kezelni. Ha rövidtávon gondolkozik valaki, akkor jó eséllyel veszít rajta. (Az igazi szent grál – ha már ragaszkodunk hozzá – a helyesen megválasztott időtáv és diverzifikáció.) A tőzsde egy a számos lehetőség közül a megtakarításaink gyarapítására. Kockázatos eszköz, amit lehet jól és lehet rosszul használni. Egy olyan eszköz, ami ma már bárkinek könnyen hozzáférhető és aminek köszönhetően mindennél hatékonyabban állíthatjuk munkába el nem költött forintjainkat.